NAGYON JÓ FOTÓK ÉS NAGYON SZÉP KÉPEK. NAGYON TETSZENEK. GRATULÁLOK HOZZÁ TISZTELETTEL ÉS SZERETETTEL.

Válasz

SZÉP KÉPEK.

Válasz

JÓ KÉPEK.

Válasz

Szeretettel üdvözöllek " KIS ÁLMODOZÓ " Őrizd meg örökké! Azért legyen saját álmod is, amiért érdemes küzdeni mindaddig, míg meg nem valósítod!
Ehhez kívánok kitartást, és sok - sok sikert!
Neked egy mesémet küldöm. Álmodj hozzá lépeket!

Mimike a méhecske

Zöld erdő közepén,
egy szép tarka rétem,
virágport gyűjtenek,
a szorgos kis méhek.

Mindenki dolgozik,
kivéve csak egyet,
akinek a munka,
hát bizony nem tetszett.

Lusta volt őkelme,
s egy kicsikét buta,
nem is tetszett neki,
soha az iskola.

Mikor azt tanulták,
hogy kell kirepülni,
nem volt neki kedve,
csak lustán csücsülni.

Vagy egy - egy virágon,
unatkozva várni,
vagy hanyatt feküdve,
egy jót napkúrázni.

A szép tarka réten,
volt az iskolájuk,
amit ott tanultak,
nagy szükség volt rájuk!

Minden kis méhecske,
tanult is a szóból,
ügyes kis mézgyűjtő,
lett minden nebulóból.

Tudták, hogy a szélre,
oda kell figyelni,
hogy lehet majd rajta,
könnyedén repülni!




Megkülönböztetni,
sok virág illatot,
szagolni a szélbe,
érezni illatot.

Ha kis harangvirág,
csilingelt a réten,
már is szétrepültek,
repültek a széllel.

Csak a mi kis árvánk,
a nagy lustaságban,
sajnáltatta magát,
mint valami árva!

Mikor kérdezték őt,
mi? mi? azt kérdezte,
de hogy miről volt szó,
soha nem értette.

El is nevezték őt,
lusta Mimikének,
akinek nehéz lesz,
bizony majd az élet.

Így is történt egyszer,
mindjárt elmesélem,
hogy alakult sorsa,
a kis Mimikének.

Kora délután volt. A napsugár még melegen sütött. A kis méhecskék, már hajnal óta, ahogy a kis harangvirág csengője megszólalt, már is indultak, hogy minél több méznek való, virágport gyűjtsenek.
Csak, Mimike hevert hanyatt fekve, lábait keresztbe téve lóbálta, és kezeit feje alá téve, napozott.
Kis társai szorgalmasan gyűjtögettek, néha, néha odakiáltottak Mimikének, de ő, mint máskor csak azt kérdezgette, hogy mi, mi? Nem érdekelte őt a munka. Szerinte az, haszontalan dolog! A zöld erdő szélén, a rét peremén, kis hétvégi házak sorakoztak. A kertek, szebbnél - szebb virágoktól pompáztak. Az egyik háztól, éppen indulóban volt, egy nénike, hogy a nemsokára induló autóbuszt elérje.
Mimike, éppen akkor szánta rá magát, hogy ő is gyűjt egy kis, virágport.
Már több alkalommal rászóltak, társai hogy szégyellhetné magát.
Azért szánta rá magát, hogy hagyják békében! A kert kapun, éppen akkor lépett ki a nénike, kezében egy nagy virágcsokorral.
Ez kapóra jött Mimikének! Még fáradoznia sem kell, virágról, virágra.
Itt egész csokorra való van együtt. Rászállt, hát a virágcsokorra. Nem is gondolt a következményekre. Fogalma sem volt, hogy mi lesz vele!
Szép nyugodtan ücsörgött az egyik virágon.
Élvezte a hintázást! Mikor feleszmélt, már valami zárt helyen volt, és az a valami, elindult. Akkor döbbent rá, hogy ez a valami lehet a busz, amiről a társai beszéltek! Csak már arra nem emlékezett, hogy mit mondtak.
Kár, hogy nem figyelt oda! Mi lesz most vele? Hová viszi ez a busz?
Hogy fog visszatalálni? Már nagyon bánta, hogy nem törődött semmivel, csak lustálkodott! Ahogy nézegetett, furcsa nagy valamiket látott, csak azt nem tudta, hogy mik azok. Nem látott még nagy házakat, csak kicsiket, amik az erdő szélén vannak! A busz több helyen megállt, sokan leszálltak. Már bent járt a busz a város központjában, amikor, hirtelen elhatározással, lerepült a virágról, amin eddig hevert. Neki az ablaknak.
Nem tudta, hogy miért nem sikerült átrepülnie, azon a valamin.
- Mi ez? Nagyot koppant!
Egy kis fiú, aki észre vette a kis méhecskét, megsajnálta és odanyújtotta a kis ujjacskáját, hogy segítsen neki! Az anyukája rákiáltott, hogy –ne nyúlj hozzá! Meg csíp. - Nem anyukám, ez a méhecske nem csíp! Az autóbusz éppen akkor érkezett, ahhoz az állomáshoz, ahol le kellett szállniuk.
- Gyere gyorsan, leszállunk! A kis fiú, óvatosan vitte az ujján a kis méhecskét, és ahogy leszálltak, kinyújtotta kezét, és elengedte a méhecskét.
- Repülj kicsi méhecske! Már biztosan keres az anyukád!
Mimike ahogy megérezte a szellő illatát, ami éppen akkor suhant át a városon, magával hozva a virágos rét illatát, nagyon megörült! Gyorsan, elrepült abba az irányba, amerről a szellő érkezett, és még érezni lehet azt a bódító illatot, amit csak az ő csodálatos otthonában lehet érezni, a vadvirágos réten. Félt, hogy eltéved, és már bánta, hogy nem figyelt jobban, amikor a méhecskék, az illatokról, és a szellőkről tanultak. Megfogadta önmagának, hogy ezután már, szorgalmasabban fog tanulni, és nem fog lustálkodni, míg mások dolgoznak!
Nagyon messzire kerülhetett az otthonától, mert már régóta repült, és már sötétedett is. Rettegett attól, hogy nem talál vissza az otthonába! Most érezte csak, hogy mit jelentenek a kis testvérkéi. Nagyon hiányoztak neki. Megfogadta, hogy soha többé nem fog velük veszekedni, és nem fog mindig különcködni, hanem velük fog játszani. Már nagyon elfáradt. Kicsi szárnyai már alig bírták, amikor erősebben érezte a hazai illatokat, és egyszer csak feltűnt az ismerős táj. Sokkal szebbnek látta, mint eddig, bármikor!
Csendes volt minden. Kis testvérkéi, sehol sincsenek. Biztosan már elpihentek a kasban, és észre sem veszik, hogy ő hiányzik.
De nem haragudhatna, ha így lenne! Megérdemelné!
Ahogy berepült a kasba, testvérkéi boldogan fogadták, és nagyon örültek neki. Kérték, hogy mesélje el merre járt! Ő boldogan mesélt, de megígérte, hogy ezután minden másképpen lesz! Úgy is történt minden, ahogy ígérte! Szorgos kis méhecske lett belőle, aki mindenkinek segít, és nem vár érte hálát. Sőt ő volt hálás azért, hogy visszafogadták, és új nevet kapott! Mimike a kedves kis méhecske!

Üdv: Szalianna

Válasz